Réges-régen, egy messzi országban, melyben a föld mindig vérrel áztatott volt, élt egy nép, melynek nem adatott meg a béke. Ez a nép állandóan háborúk közepette volt kénytelen élni, s folyamatosan vesztette el gyermekeit, betevőjét, földjét. Kevés legény volt, aki nem katonaként szolgált, hiszen minden erőre szükség volt, de szögezzük le az első rész elején, hogy ez sem használt semmit.

A környező birodalmak elsődleges célpontja mindig eme nép volt, hiszen a gyengébbet könnyen a padlóra lehet küldeni. Egyik birodalom a másik után szervezte a portyázó hadjáratokat, s fosztották ki a falvakat készletek, rabszolgák szerzése érdekében. Az egyik falu lakói hatalmas ellenállásukról, erejükről voltak híresek. Ennek a kis falvacskának volt egy kisebb „hadseregnek” nevezhető valamilye, mely inkább véletlenszerű támadásokat és vadászatokat szervezett. Céljuk az volt, hogy amennyire tudják megsegítsék bajba jutott testvéreiket, de sajnos, kevés sikerrel. Mint minden ellenállónak, sokszor nekik is gyakran kellett különböző rejtekhelyeken tartózkodni, leginkább erdőkben.

Ebben a „hadseregben” élte életét egy remek katona, Atád. Atádnak nem volt családja, születése után nem sokkal felgyújtották szülei házát, s őt elvitték rabszolgának a birodalmak. 

Valamit viszont nagyon érzett, minél idősebb lett: „Nem ide való vagyok”. „Meg kell szöknöm”. Ezek a gondolatok jártak fejében, miközben munkáját végezte. Természetesen háború idején is van pletyka, ezért ő is hallott a híres falvacskáról és érezte, hogy ahogy lehetőség lesz rá, megszökik. Így is történt. Egy kedvezőtlen szerződés miatt két birodalom összecsapott, s a város, melyben Atád raboskodott pillanatok alatt felégett. Szerencsére Pál, ki a gyermeket jól megismerte, tudott keríteni a gyermeknek egy lovat, mielőtt szemét örökre lehunyta volna.

Evvel a jószággal a gyermeknek sikerült elindulni, viszont egyet tudnia kellett: egyedül van, csak magára számíthat.

Folyt. köv.